Májusi hajnal volt és őzbakra cserkésztem egy Duna menti erdőségben. Szürkület előtt indultam hazulról. A ház körül még senki sem mozgott. Csak egy cica játszott az udvaron a földrehullott cserebogarakkal. Halk lépéseim neszére hirtelen abbahagyta a mulatságát s besurrant a líceum-sövény alá. Onnan világított ki zölden villódzó szeme, mintha szentjánosbogarak fénylettek volna a fű között. Olyan nesztelenül mentem át az udvaron, hogy még a házőrző kuvasz sem vett észre. De a kapitóliumi ludak kései ivadékai meggágogtak. Nincs éberebb állat a hídnál. Siettem is a közelségökből, hogy fel ne verjem a házat. Mihamarabb kint voltam az erdőbe vezető úton, amelynek a hídján túl már senkivel sem találkozhattam.

Nem is kellett volna ilyen korán nekiindulnom; de ez a leghajnalibb erdő a misztikus hangulataival még jobban érdekelt, mint az őzbak. Ha elmereng a szemem a titkot rejtő sötét lombokon meg az alig derengő ég felhővándorain, könnyen megeshetik, hogy meg is feledkezem a cserkészetről. Vad nélkül sokszor tér haza a természetimádó vadász; de hangulat nélkül sohasem. Nincs az esztendőnek olyan szaka, a napnak olyan órája, perce, az időjárásnak olyan szeszélye, hogy a nyílt szemű és fogékony lelkű megfigyelő mindig és mindenütt meg ne telnék a természet gyönyörűségeivel.

A szürkület alig derengett; látni még csak nagyon bizonytalanul lehetett; a vad hamarabb észrevehetett engem, mint én őt; nem volt szabad sietnem. Az őz különben sem olyan gyanakvó, mint a többi nagyvadféle; jóval tovább marad kint a nyílt helyeken, mint a sokkal óvatosabb szarvas. Fényes reggel is lehet vele találkozni. Nekem most előbb az éjszaka öleléséből kibontakozó csudaszép erdő kellett, a szürkület szaggatott hangjaival, amikor az első fakopáncs elkezdi kopogtatni a redves fákat, azután az első rigó elrikkantja az ébresztőjét, és kezdődnek lassan a halk surrogások, kis szárnyasok ropogós rebbenéseivel, amitől fokozatosan elszáll az álom az ébredő erdőről.



Aki ezt sohasem leste meg, az sok nagyon szépnek a megösmerésétől fosztotta meg magát.
A harmatos bokrok közt pihegve szálldos az erdő lélegzetvétele: ... a Dunaág csendesen hömpölygő, higanyfényű hullámaira hápogva csobban rá egy zománcosfejű gácsér, amely már elszakadt a magas kőrisfán kotló párjától, otthagyva azt abban a régi varjúfészekben, amelyet együtt foglaltak volt el. . . A víz sodrásától összehordott zátonyon szürke gém gubbaszkodik s lesi a fel-felcsapódó halat. . . Egy érces hangú, korán kelő szürke varjú fújja károgó kürtjét fölöttem és suhogó árnyékként vitorlázik tova. . . A szürkület lassan világosodik s az ég alja, messzire keleten, zöld mezőt mutat, lila sávokkal s enyhén sárga csíkokkal tarkítva. Arról közeledik a pirosan kelő nap. . . Szajkó rekedt kárálása ripakodik le valamire; a keskeny cserkésző úton megjelenik egy veresbundás kalandor; rám bámul, felösmer s egy szempillantás alatt eltűnik; ugrása közben meglengeti bozontos zászlaját. Szinte megkönnyebbülök, hogy nem várta meg, amíg az utolsó kenetet feladhattam volna rá. Ha időt enged, meg nem állottam volna, hogy ki ne lyukasszam a bundáját; pedig azzal a cserkészetemet elrontottam volna. De egy róka mindig felér a ragadozókat üldöző vadász előtt egy őzzel. — Várj csak! Kerülsz te még a puskám elé, áltatgatom magamat. Eközben folyvást világosodik; már látni a puskán a célgombot; ideje, hogy szemlélődő természetbarátból vadásszá változzam át. Most már lássuk a bakot. . .

Itt kell lennie valahol a vágás kis tisztásai egyikén. De melyiken?. .. Már többször megpillantottam eredménytelen cserkészeteimen, amikor ösvény nélkül bujkáltam a sűrű bokrok közt egyik tisztásról a másikra, nem sejtve, hogy hol villan elém vörhenyes csuhája. De mindig elkéstem a lövéssel.
Jó bak, sűrűn gyöngyözött aganccsal, amelyet a fiatal égerfákon sötétbarnára csiszolt. Jobban vigyáz magára, mint a kacér asszony, aki csalogat, bolondít s aztán fügét mutat az udvarlójának. Kalandozni szerető öreg legény, aki mindig asszony körül settenkedik. Még messze van a nász évadja, a forró július vége, de azért állandóan egy csinos sutácska társaságában látni. Ahol az a suta van, ott van ő is.
Csakhogy amíg az a sutácska egyáltalán nem bizalmatlan és eszében sincs, hogy örökké rejtőzzék: kísérője a megtestesült óvatosság s csak a legritkább esetben mutatja meg magát.



A sutát minden alkalommal sikerült úgy belopnom, hogy könnyen leteríthettem volna; de a ravasz bak alig hagyta el a fedezőbokrok árnyékát s ha előszökkent s egy pár pillanatra, úgy forgatta a fejét az ég minden tájéka felé, hogy még a mozgó egeret is észrevette volna, hát még az olyan megtermett vadászt, akit nem is akármelyik bokor bír eltakarni előle.
Egyetlenegyszer volt úgy, hogy majdnem túljártam az eszén, amikor nagy türelemmel megvártam, hogy ide-oda csellenő sutáját meglátogassa azon a nyíláson, amelynek a sarkában a suta láttára hirtelen megállottam. De akkor is beleszólott a szerencsémbe a váratlanul forduló, kavargó hajnali szél. Abban a pillanatban tudtam, hogy megint baj lesz.

Lett is, mert a bak megszimatolt, s haragos, riadt böffenésekkel ugrott be a bokrok labirintjába, ahol csak ő bírt eligazodni. Ott azután harsogó, ugatásszem szidalmait hallatva osont tovább-tovább.
Óvatosan csúsztam előre a puha gyepen s minden bokor alját át-meg átkutattam a vadásztávcsövemmel. Egy vén fácánkakast úgy becserkéltem, hogy ijedtében hangos kakatolással robajolt fel a levegőbe. Vagy tíz percig nem mertem megmoccanni. Hisz az amúgy is nagyon neszes bak gyanúját az ilyen riadozás okvetlenül felkeltette.
Jól tettem, hogy csendben maradtam; mert éppen, amikor tovább indultam volna: ki toppan elém hirtelen, váratlanul, mint a csinos kis suta?!

Egy pár kecses szökelléssel előreugratott a tisztás közepéig s ott megállott, körülnézett, hátratekintett, mintha ezt fejezné ki pantomimikával: — gyere, no; senki sincs itt, akitől tartanunk kellene.
A következő pillanatban előugrik a bokrok közül a vörös bak is és ott terem egy lenge rugaszkodással — a suta túlsó oldalán; úgyhogy a testök egymást fedte, csak a bak gerince volt egy kicsit magasabban, a fejők pedig ellentétes irányba fordítva látszott az egybeolvadó test két végén.
Olyan érdekes, ritka látvány volt ez a kétfejű őz, hogy elmulasztottam a bravúromat produkálni egy pontos, biztos nyaklövéssel.
A nyaklövés nagyvadra olyan, mint a háborús kockázat, amelyért vagy Mária Terézia-rendjel jár, vagy agyonlövetés. Nemes nagyvadat biztos nyaklövéssel teríteni le csak akkor szabad, a ha váll-lapjához sehogysem bírunk férkőzni a golyónkkal.



Elkéstem vele, mert a bak hirtelen lecsapta a fejét a sutácska mögött elkezdett legelgetni. Minden idegszálammal készenlétben lestem, mikor lépnek el annyit egymás mellől, hogy a bak oldalát láthassam. De a csinos kis suta a kis bestia, kővé meredve maradt egyhelyben s még csak nem is legelt úgy élvezte a kelő nap ráhulló sugarait.
Szerettem volna végighúzni rajta; de ezt a vágyamat már a köztünk levő távolság miatt sem teljesíthettem; hisz legalábbis hatvan lépésnyire voltak tőlem.

Végre-valahára megunta a suta az ácsorgást és otthagyta a bakot, amely éppen akkor megfordult maga körül s nekem — szép fehér tükrét mutatta. Ebben a helyzetben ezt a nemes vadat csakugyan nem csúfolhattam meg rossz lövéssel. Meg kellett várnom, amíg majd oldalt fordul.
Fordult is; de abban a pillanatban megint elibe ugrott a gyalázatos kis suta és megint eltakarta előlem.
Csak állottam, mint a cövek, folyvást célzó helyzetben tartva a puskámat, ami éppenséggel nem volt kellemes, minthogy kezdett a karom elzsibbadni. Asszonyt még nem vertem meg; de ha ezt az alávaló kis nőszemélyt, ezt a csinos kis sutát elpáholhattam volna, nem adtam volna sokért.
Hála istennek, megint mozdul és most a másik oldalon lép előre. A bak itt van előttem fedetlenül; de — most meg élesen szemközt s a fejét éppen úgy tartja, hogy a szügyét sem látom s legfeljebb homlokon lőhetnem.

Azt pedig nem teszem. Hisz minden elképzelhető rossz lövés közt a fejlövés, az agancs táján, a leggyalázatosabb, mert a trófeát, az agancsot veszélyezteti.
Várnom kell, amíg fel nem emeli a fejét, hogy szügyön lőhessem.
Már mozdul. Már célozni kezdek. De az átkozott kis suta úgy szökik újra a bak elé, mintha azt jelezné, hogy csak az ő testén keresztül érhetem el a célomat.
Ej, ne legyünk idegesek. Előbb-utóbb majd csak megjön az én pillanatom. Hisz még sohasem történt, hogy ilyen nyugodtan és gyanútlanul ácsorgott volna előttem ez az óvatos fickó, aki eddig mindig bolonddá tett, mindig kijátszott, most pedig csak hajszálon múlik az élete.

A bak folyvást a suta mögött állt és most csak a feje látszik az őz dámácska gerince fölött, mintha bújócskát játszanék s felém kukucskálna, úgy mondaná: lőj ide no, ha mersz.
Dehogy merek! — Hanem azt az életmentő kis fehérszemélyt szeretném elpáholni.
Folyvást vízszintesen tartott karom eközben úgy elfárad az állandó készenléttől a lövésre, hogy már remeg. Ennek sehogysem lesz jó vége. Most már akkor sem bírnék pontosan célozni, ha jól látnám a bakot. Inkább rá sem lövök; nem rontom el a holnapi reménységemet is.
Meg kell pihentetnem zsibbadó karomat.
Lassan eresztem le a puskát a vállamról.

Hiába!... Ha a sutát meg bírtam volna is téveszteni, a bakot annál kevésbé. Rögtön megértette, hogy hányadán vagyunk egymással s olyat ugrott a bokrok felé, hogy repülésnek is beillett. Azután odabent elkezdett haragosan-ijedten böffenteni; nyers, erős, mély vakkantásokkal káromkodni, miközben arrább-arrább szökött.
A csinos kis suta minden izgulás nélkül kocogott utána, s a bozót széléről még egyszer visszanézett rám, mielőtt ő is eltűnt volna.
Az életmentése sikerült.
Csüngő orral mehettem haza.